09.04. OHRID – BELMEKEN – ISTANBUL – SINOP

Még annyit Ohridhoz hogy nem kis megütközést keltett a Moszkvics a Metropol Lake Resort többi lakója körében amikor kipufogó nélkül begördült.
Amúgy érdekes párhuzamosságokat találtunk a szállódát (rajtunk kivül) kizárólagosan uraló szerb és izraeli nyugdíjas turistacsoportok között. Mindegyikük bagózik mint a gyárkémény és egyik sem köszön vissza.
De félre a társadalomkritikát hiszen a népek barátságát ápolni jöttünk…

Másnapi célunk a tavalyi túrához hasonlóan a Belmeken tónál volt. A szervezőknek és a veteránoknak erős déja vu érzései voltak. Gyakorlatilag ugyanúgy jártunk. Mindenki odaért, gyönyörű volt az út, rettenetes hideg volt éjjel és irgalmatlan állapotban ébredtünk. Mert hát valamivel fűteni kellett, és a tábortűz nem volt elég… Csapra vertük a Lucullus Baráti Társaság adományát, alig volt zavaró a marmonkannából kioldódott enyhe szappanos mellékíz. A vacsorát szintén nekik köszönhetjük, Gábor barátunk kecskepörköltje (vagy valami olyasmi) igen jól sikerült.

A fentiek fényében meglepetésnek is tekinthető hogy tegnapelőtt késő estére mindenki elérte Istanbult. Felbukkant az XXL brigád ladája is, egyelőre a hűtés-probléma megoldódni látszik, reményeik szerint innentől tartani tudják a lépést. Insallah…

Még a macedóniai Velesben felszedtük az amerikai csapatot, akik 3 vagy 4 napig dekkoltak egy horvát faluban várva arra, hogy valami lesz az autójukkal, vagy valaki/valami kimenti onnan őket. Miután egyre zavarosabb üzeneteket kaptunk tőlük telefonon és napról napra korábban kezdtek hozzá a borkóstolóhoz, javasoltuk nekik a helyszin sürgős elhagyását. A Cherokeet biztonságos helyre rakták és vonatra szálltak, hogy ismét csatlakozzanak hozzánk. Autójuk tehát még nincs de jókedvük töretlen. Ez bámulatos ahhoz képest amin keresztülmentek. De ez az a hozzáállás ami kell ide – egy barátunkat idézem: “Ha gond van – nincs gond”.

Az RTL-klub riportere, Géza egész napokat tölt különféle járművekből lógva. Mivel Törökországban az utak nagyon jók ezért ez itt nem veszélyes de reméljük felhagy ezzel a szokásával Grúziában. Persze igyekszünk vigyázni rá.

Istanbulban nem volt nagy városnézés, hulla volt mindenki. Bedobtunk valami kaját, örültünk kicsit a majdnem teljes létszámban megérkező és hozzánk kicsit késve becsatlakozó három angol csapatnak (igazi őrült formák, egy rakétaautónak maszkírozott kis peugeot-val, egy festett lángnyelvekkel borított másik kétkerékhajtásos francia csodával és egy özönvíz előtti Austin Montego-val szállnak be a túrába, amit állítólag illuminált állapotban hirtelen felindulásból vettek az ibéjen 150 fontért. Elnézve az autót ez simán lehetséges.) és gyorsan nyugovóra tértünk kies szállásunkon. Ez egy átutazó-szálló a buszpályaudvar sarkában, kissé koszos, büdös és rózsaszínűre vannak festve a falak, de a matrac kényelmes – és most ez volt az egyetlen lényeges dolog.

Ez után várt ránk a leghosszabb és legmonotonabb szakasz keresztül Törökország északi hegyein Sinopig, amely a Fekete-tengeri Zamárdi és egyben a legészakibb pontja az országnak. 740 km, nem volt majális de legyűrtük.

Célállomásunk és a mai pihenőnap bázisa egy tengerparti kemping. Most délután 2 óra, mindenki beért, a banda (leginkább a teljesen hülye angol kontingens) éppen elakadóst játszik a tengerparton, a szervezők terepjárói és a kemping tulajának segítségével akik lelkesen huzgálják a bolond turisztokat. Perceken múlt, hogy az elakadt Austint nem vitte el teljesen az időközben megérkező dagály, de végül azt is kimentettük a méteres vizből. Este beach-party várható, de csak szépen finoman mert holnap még vár ránk egy nagy adag török tengerparti autóút a grúziai Batumi-ig.