A csodás Tbilisi reggel esővel és hűvös széllel köszöntött minket, ez nem volt túl bíztató az esti vadkempingre nézve. Azzal vigasztaltuk magunkat hogy még előttünk az örmény határ, meg a tó még messze van…
Tbilisitől a határ talán egy órányira van, útközben bevásároltunk az esti csirkepaprikáshoz, amit Gáborunk, a Lucullus Baráti Társaság prominens vezére vállalt be. A határtól kissé tartottunk, de tulajdonképpen csak kellemes meglepetések vártak. Főként hogy nem volt szinte senki előttünk, a vízum ára a májusinak ötödére csökkent és olcsóbb lett valamivel a méregdrága és igen felesleges örmény autós import export biztosítási mittomén papír. Mivel senki nem tudja elolvasni az örmény (és a grúz) írást a helyieken kivül ezért fogalmunk sincs mire kérnek kb. 40 eurót, de ilyesmiken nem akadunk fent. Meg úgy általában semmin se. A bankos ablaknál kaptunk szőlőt, a vámosokra várva megkínáltak vodkával. Béke és barátság.
A májusban a határra menekitett Ford Explorerünket nem sikerült kiszabaditanunk, mert a jelenlegi tulajdonos épp nem volt velünk, a sebtiben irt adásvételi szerződésünket nem fogadták el (meg amúgy semmilyen papirt sem), igy a megbeszéltek ellenére nem tudtuk elvinni, illetve a sokat szenvedett Tecas Dream Team részére felajánlani az autót. abban maradtunk a commandanteval, hogy amikor közös örmény barátunk megérkezik Jerevánba, akkor együtt visszajövünk ide és megejtjük az akciót.
Aztán ahogy hatoltunk befelé Örményországba az idő nem javult, az északi országrész meg valami irgalmatlan szakadt, úgyhogy kedvünk nem volt fényes. Voltak érdekes boltok, érdekes emberek, érdekes utak. Felmentünk az egyik legszentebb helyre az országban – ez a Haghpat monostor. Nagyon szépen helyreállították, történelmünkre büszke középeurópaiként érdekes belegondolni hogy a templomegyüttest 374-ben alapították, 450 körül már volt papnevelde és könyvtár, az első jelentősebb felujításon 1000-ben esett át… Valóban az európai kereszténység bölcsője, de hogy ennyire…
Emeltünk a hangulaton pár maligánfokot és korán elértük a táborhelyet. Az eső kellemetlenül szemetelt, száraz fát szerencsére vettünk útközben. Elhatároztuk hogy NO PASARAN, tüzet raktunk és elmentünk megkérdezni a helyi halászformákat hogy mi az előrejelzésük az esti időjárásra.
Konkrétan oroszul kiválóan beszélő Gábor barátunk tolmácsolásában így hangzott a párbeszéd:-Aztán mit szól ehhez az esőhöz?
-Lóf*sz ez gyerekek, elmegy a f*szba.
Ha az ember 20 éve halászik ugyanott akkor van némi fogalma a környék klimatikus viszonyairól. Fél óra múlva mire elkezdtek beszállingózni a többiek csillagos volt az ég, ropogott a tűz, pucoltuk a hagymát a vacsorához.
Aztán persze kerekedett rettentő buli, evészet ivászat, népek barátsága. Színesítette a képet Alice hatpontos hátraszaltója a másfél méteres partfalról, valamint a helyiek, akik beálltak egy ladával középre és rém torzan nyomták a helyi Valerijt. Megfejtésre vár hogy miért van errefelé mindenkinek csak egy száma a magnóban amit hallgat. Ha valakinek van tippje ossza meg velem. Mi mindenesetre hajnal 3-ig iszogattunk a tábortűznél és hallgattunk a rákhalászunkat, aki ezerszer is megköszönte, hogy idejöttünk hozzá és az ő országába.
Leave a Reply