Reggel két feladatot kellett még teljesítenünk Stepanakert-ben. Egyik a vízum beszerzése (na ja, komoly ország, komoly szabályok…) a másik pedig a futam karitatív programjának kiteljesedése: a stepanakerti gyerekotthon meglátogatása volt. A külügyminisztérium lelkes munkatársa mindenben a segítségünkre volt, persze ez olyan nagyon nem gyorsította fel a szovjet bürokráciát (tulajdonképpen egyik ország sincsen, mégis mindkettő egyben jelen van ezen a megyényi területen).
A gyermekotthonban igazán meleg fogadtatásban volt részünk, örültek a magunkkal hozott mázsányi adománynak. Itt az állam igyekszik támogatni az ehhez hasonló árvaházakat, de a keret nagyon szűkös. Nem éheznek, fedél van a fejük felett – de minden ami ezen felül van az különleges. Minden csapat kivette a részét a munkából és rengeteg adományt hoztak magukkal annak ellenére, hogy sokan igazán kis méretű autóval indultak útnak, de így is találtak helyet az ajándékos dobozoknak és zsákoknak. Tengernyi játék és a kreatív fejlődést segítő eszköz került az asztalokra a csemeték és a vezetők nagy örömére.
A végén lett vagy fél egy mire el tudtunk indulni a tiltott zóna felé. Néhány csapatot győzködni kellett hogy erre menjen mert már ekkor látszott hogy éjszakai beérkezés lesz. Szerencsére mindenki nekidurálta magát – és örömmel hallgattuk később hogy “ezt kár lett volna kihagyni”.
Az első döbbenet Aghdam valamikori százezres, ma elhagyott üres és romos városa. Kicsit nagyobb volt a feszkó a helyi katonák között mint korábban, ezt autónként ezer drammal és pár szál cigivel kellett feloldanunk. Megoldottuk. Az ameriakiakat valamiért visszafordították – vagy csak ők értelmezték így – ki tudja. Nem csoda hogy nem találták fel magukat, Aghdam régebbi város mint az Egyesült Államok.
A tűzszüneti zóna változó minőségű útjain a kihívás inkább lelki mint fizikai jellegű. Engem már elsőre is nagyon megérintett a valamikor gazdag és bőségesen termő táj elhagyatottsága, üressége. Egyedülálló mementója ez a táj az emberi butaságnak. Ide hoznám a világ összes politikusát edzőtáborozni. Kiraknám őket a mezőre egy sátorral aztán integessenek a lövészárkokban és magasleseken kuporgó távcsövező katonáknak, bízva abban hogy a tizenhat éve tartó status quo nem épp abban a pillanatban borul fel…
Aztán az iráni határ mentén húzódó Araks folyó partján visszaszerpentineztünk Örményországba, egy igazi szamárcsapás-szerű úton. Itt ugyan nagy élet továbbra sem volt (enyhén szólva…) de némiképp vigasztalt a tudat hogy már nem a senki földjén járunk. Volt például újra térerő.
Kapanig új út vezet, ezt már sötétben tettük meg, de meg se kottyant a napi etap fáradalmai után. A szállodában nyitott konyha és hideg italok vártak minket. A tulaj és barátai épp akkor értek vissza a vadászatból, Timi persze rögtön hadonászni kezdett az egyik tag AK-47-esével amitől mindenkit kirázott a hideg és sokan a földre buktak… Kissé hebrencs nőszemély.
Leave a Reply