PLEASE SCROLL DOWN FOR THE ENGLISH VERISON!
Egy napos tbiliszi pihenést (pontosabban főként Internetezést) követően indultunk utunk utolsó szakaszára, Örményország felé. Örményország (és pláne Karabah) a legkevésbé sem az Internet elterjedtségéről híres – ezért nem tudtuk blogunkat sem frissíteni Grúzia után. Mi kérünk elnézést.
A grúz kitérők miatt sietősre kellett fognunk a tempónkat, de keresztül-kasul bejártuk felmérőtúránk utolsó országát is. Itt mindjárt meg is kell hogy torpanjunk egy pillanatra, mert nem teljesen biztos, hogy hány is ez az ország. Szerintünk legalább négy. Örményország, a (csak az örmények és Oroszország által elismert) Hegyi Karabah Köztársaság , az ugyancsak az örmények által ellenőrzött tűzszüneti zóna, és Jereván mind külön-külön világ.
A határ után a festői szépségű Sevan-tó felé vettük az irányt. Jerevánhoz való közelsége miatt ez a 2000 méteren fekvő tó az örmények kedvenc nyaralóhelye. Persze mi nem a turistás részeket céloztuk meg hanem a tó keleti partjat es a kornyező hegyeket. Egészen remek időt sikerült kifognunk, gyakorlatilag nem lattunk semmit. Egy szurke esőfelhőben autóztunk egész nap.
Ez azéert jó mert igy legalább nekünk is újdonság lesz a szeptemberben varható jó időben a kilátás, ugyanis a napi szakasz jelentős része teljesen új utakon halad, és szeptemberben ragyogó napsütés és 30 fok vár majd minket.
Szerencsere a tó körül kiderült az ég, találtunk egy klassz kempingező helyet, a nem messze megtelepedett láthatóan antialkoholista rákhalászok varható társasága egzotikus estével kecsegtet. Kaptunk is egy (már megint) valahonnan előkerülő mestertől egy reklámszatyornyi rákot. Nem tudjuk, mit gondolhatott, hogy mit fogunk velük csinálni, de olyan lelkesen és jószivvel adta, hogy nem lehetett visszautasitani. Persze nem álltunk meg rákot sütni és a szállodába sem vittük magunkkal, az első adandó alkalommal visszadobáltuk őket a tóba. Majd a szakember kifogja őket ismét és szeptemberben megesszük. (Már aki.)
Ezután ismét fel a hegyre es irány Karabah! Az idő visszváltozott a korábbira, a Sotk-hágónál az utat is nehéz volt megtalálni a tejfölben. Ránk is esteledett, az esőben-sárban sokáig emlékezetes éjszakank volt amig felértünk a világ egyik legszürreálisabb helyére, Vankba. Ezt a falvat egy innen szarmazó orosz állampolgárságú milliárdos gyakorlatilag megvette, lakosaival, útjaival és az egyik leglátogatottabb örmény monostorral, a Gandzasarral együtt. A szinpadias külsőségekben megnyilvánuló gazdagság nem jár együtt a jóizléssel, de ennek örülnünk kell – még egy ilyen helyet aligha hord hátán a föld.
Masnap vizumügyintéztünk, a futam jótékonysági akciójának helyszinét kerestük meg, igy a fővárosban Stepanakertben aludtunk, mivel tudtuk hogy egy olyan 10-12 órás szakasz van előttünk – keresztül az örmeny-azeri-iráni határnál elterülő tűzszüneti zónán- ahol nemhogy szállás nincs, de embert, sőt vizet sem nagyon találni.
Na itt folytatódott a szürreál-tours, a szálloda kb. 6000 négyzetméteres szintjén csak mi voltunk, egy kb. 70m2-es lakás volt a szobánk. Itt sokszor tényleg olyan épitkezések zajlanak amiknek semmi értelme nincsen… Vagy egy nagyszábasú pénzmosoda az egész ország, vagy minden gazdag örmény származású orosz meg akarja mutatni hogy neki mire telik – vagy mindkettő. Vicces.
Az ezután következő szakasz, azaz a korábban emlitett tűzszüneti zóna tavaly a futam egyik meghatározó élménye volt – ez idén is igy lesz.
A lerombolt, nyomasztó Agdam “utcáin” járva, a szakadt és láthatóan semmi jóra nem számitó Martuni boltjában tajvani jegesteát vásárolva vagy Jabrail valamikor komoly forgalmat látott közlekedési tábláit fényképezve kikerülhetetlen a kérdés: miért alakult igy ennek a jobb sorsra érdemes régiónak a sorsa, lesz-e valaha megoldás? Visszaköltözhet vajon az élet, újra terem majd szőlő, állnak majd emberek a buszmegállóban?
Nincs válasz. Elkepesztő hely.
Kifejezetten felüdülés volt az utolsó offroad szakasz után visszaérni Örmenyországba, ismét emberek között lenni. Az utolsó szakasz már jutalomjáték volt, meglátogattuk a tatevi monostort, ahol pazar versenyfeladatokat találtunk ki, nehogy unatkozzanak majd a resztvevők.
További három óra és két 2000 méter fölötti hágó után ritkán látható lélegzetelállitó látvánnyal köszöntött minket az Ararat és Jereván.
Jó újra itt lenni. Melós, de eredményes egy hónapot töltöttünk el, és biztosak vagyunk benne, hogy sikerült érdekes futamot organizálnunk. Nekünk mindenesetre tetszik.
KALANDRA FEL!!!
==============================================================
After a day of rest (or rather hanging on the internet) we started off for the last section of our journey towards Armenia.
Due to the detours in Georgia we had to hurry up a bit but we did roam around the last country of our scouting tour. Or two countries depending of your point of view, as there are quite different regions here. We have Armenia first of all, then NKR (Nagorno Karabakh Republic), a country only recognized by Armenia and the cease fire zone which is also controlled by Armenia but it’s neither part of Armenia (actually it’s Azerbaijan) nor Karabakh. And of course Yerevan which is a separate world within Armenia.
After crossing the border (and spending almost 3 hours with the bloody paperwork again) we turned towards the picturesque Lake Sevan. This is the favourite holiday or picnic spot of the people of Yerevan since this Lake at almost 2000 meters is quite close to the capital.
Obviously we didn’t intend to drive to the touristic places but the Eastern shore of the lake and the surrounding mountains. The weather was definitely not on our side again, we couldn’t see anything while we were driving towards the Berd pass, driving in a cloud all day.
At least this road will be a novelty for us too. The weather in September is much more pleasant, hopefully bright sunshine and 30 degrees.
Luckily when we reached the lake the sun was shining again so we could find a great camping spot for the teams. A really relaxing and nice place – nobody around just the nature and us.
Err… with the exception of the markedly alcoholic (crab) fishermen in the neighbourhood. Just like always, a man walked towards us from nowhere and he insisted giving us a plastic bag of fresh (living) crabs. We had no idea what he might have thought what we were doing with these animals, but he was so kind that we couldn’t say no to him so we took the crabs in the bag and put behind the front seat – temporarily.
Obviously we didn’t want to take the stuff with us into our hotel in Stepanakert and fry it, after a couple of kilometers we stopped again and threw poor crabs back into the lake. The guy will catch them again and we’ll eat them in September.
After this adventure with the crabs we took the road West and drove towards Karabakh. The weather changed back and we could hardly see the road while we were crossing the Sotk pass, like driving in milk.
It was around 9 PM when we arrived to one of the most surreal villages in the world, Vank.
This village is pretty much bought by an Armenian-Russian billionaire including the people, the roads and the lands. He is at the same time the greatest philanthropist in Armenia who spend countless amount of money for renovating one of the best monasteries, Gandzasar, and modernizing the village Vank as well. Well, money doesn’t necessarily com with style (you will see what we mean 🙂 but the purpose is noble so let’s not criticize it.
Next day we took care of our visas as unlike in most countries you need to buy your visa after reaching the capital not at the border… (there’s no real border to be honest). And we spent some hours with the charity project, visited the boarding school we intended to support and talked with the director of the school and a friendly guy from the Ministry of Foreign Affairs who were at the same time a member of a local NGO and helped us in translating and interpreting.
By the time we finished everything we wanted to do it was already 5 PM and it didn’t make any sense to start driving through the whole Karabakh region at night. There’s no accommodation, no people, even finding water can be tricky. So we decided to stay for the night. It’s a very livable city, relaxed and funny.
The hotel we found is another crazy building. Sometimes we see buildings in this region which doesn’t make any sense through (Western) European eyes.
The hotel looked like a shopping mall from the outside, there was not even a sign saying this building is a hotel.
OK, they opened it 3 weeks ago, so probably we were the first people living there. The average room size is 70 sq. meters (or bigger) with huge wardrobes and other furniture which is quite unusual in a hotel where people spend a night or two. The first floor is about 6000 square meters really, but two-third of this area is the corridor which is 50 meters long and 10 meters wide with dozens of leather sofas and armchairs.
So we concluded that it’s (and the other similar doesn’t-make-any-sense buildings) money laundry or all these rich Russian people who invest into these want to show off with their money or both. Funny.
The next stage is the case-fire zone which we visited last year too and we’re sure it will be one of the highlights this year too.
While walking on the streets of the completely ruined Aghdam (once a city with 100,000 inhabitants), shopping canned ice tea from Taiwan in a small shop of Martuni (a location which seen better days) or making photos of the rusting traffic signs of Jabrail (which once witnessed heavy traffic)the question is obvious: why is this the fate of this region, is there a solution for this situation? Can life come back here, will they crop the grape, will people stand in the bus stops again? But there’s no answer. A truly shocking place.
It was a pleasure to arrive back to Armenia after the last offroad stage and see people around us. The last day’s drive will be an easy one from Kapan to Yerevan, we visited the famous monastery of Tatev and created funny geocaching challenges for the competitors.
3 more hours and two more passes later the Ararat welcomed us with a stunning view (at last not in clouds). Yerevan was just a short drive from here.
It’s good to be here again. We spent a hard-working and all together successful month in the region and we are sure that we put together an impressive route for the participants and they’ll love this year’s Caucasian Challenge. We do like it.
Now up for adventure!
Leave a Reply