… ami a Nagorno Karabakh Republic, azaz a Hegyi Karabahi Köztársaság rövidítése.
Mi is történt az elmúlt napokban?
Sajnos Mestiából a Zagor hágón nem jutottam át, mert több forrásból is megerősítették, hogy hó miatt járhatatlan. Erre azért június közepén nem voltam felkészülve, de állítólag lavina omlott az útra és még nem olvadt el a hó. Így hát a 2WD járműveknek ajánlott úton mentem vissza Zugdidi-Kutaisi-Ambrolauri útvonalon.
Az éjszakát az ambrolauri hotelben töltöttem, ami egyébként a futam hivatalos szálláshelye is. A városról általában annyit tudnak, hogy innen származik Sztálin kedvenc vörösbora a Khvanchkara, vagy magyarosan Hvancskara. Lefoglaltam a szállást az augusztusi időpontra, majd reggel tovább indultam Gori érintésével Tbilisibe. Goriban a tavaly ledöntött hatalmas Sztálin szobornak már a (szintén hatalmas) talapzatát is lebontották, de aki az öreggel akar fotózkodni, az megteheti a nem messze található Sztálin múzeum parkjában.
A Tbilisi Hotelbe mentem csövezni, gondolván, hogy megiszunk egy-két pohár csacsát Gioval, a tulajjal, de mint kiderült hirtelen elment Indiába banánbiznisz ügyben. Sokáig azért nem szomorkodtam, mert ott volt Badri, a menedzser, akivel remek időt töltöttünk együtt némi csacsa, vodka és sör társaságában. Mindig is hippitanyához hasonlított a lokalitás, de már megjelentek a családok is 2-3-4 éves gyerekekkel.
Érthető okokból nehezen indult a másnap, még elintéztem pár dolgot és 5 körül indultam a határ felé. Örményországban Idjevanig jutottam, ott legalább ismertem egy hotelt és tudtam azt is, hogy onnan egészen sokáig nincs semmi, így ott aludtam. Miután nem volt kedvem éjjel 11 körül kajáldát keresni egy kisvárosban, a helyi közértben vásárolt ínencségekből dobtam össze vacsorát.
- Éjfélkor épp elég. A feltétek ugyan furcsán néznek ki, de egész jók.
Az Idjevan-Sevan út nagyon kellemes kis hegyi autózás nagyrészt aszfalt nélküli utakon… egészen 2100 méterig emelkedünk és nem is nagyon jövünk le onnan, ugyanis a Sevan-tó – a futam ott fog vadkempingezni – 1940 méteren található. A navigáció viszont nem egyszerű. Megkérdeztem egy helyit, merre kell mennem Berd felé, mire azt mondta: “2 kilométert vissza, aztán jobbra felfelé, dehát ki van táblázva“. Gondoltam, ennire nem lehetek vak, hogy elmegyek mellette…. ja, ki is volt táblázva.
A nap feladata volt találni egy alkalmas kempingező helyet valahol a tóparton. Ez nem olyan egyszerű, mint gondolnánk, ugyanis az elmúlt években jelentősen emelkedett a tó vízszinje, azaz a partok/strandok jórésze eltűnt. Találtam egy helyet Az Artenis félszigeten, ahol egyenes volt a talaj, a fűben nem voltak sziklák és a közelben fák is voltak. Nem Cote d’Azur, de egy tábortűz, pár üveg ezmegaz a tűz körül és mindjárt kiváló kis hely lesz. Csak imádkozzunk, hogy ne essen aznap az eső és hozni kell jó sok tüzifát.
Apropó eső.
A sevani kitérő után Vardeniz felé vettem az irányt. Vardenizben kicsit bevásároltam, mert onnan a Sotk hágót (2400 m) céloztam meg, és arra aztán a világon semmi nincs, úgyhogy az ember azt eszi/issza, ami nála van. Vardeniz után marhanagy vihar nomai voltak láthatók, a fekete fellegek előttem pár perccel járhattak arra, nem nagy baj, hogy ebből kimaradtam. Az út konkrétan fehér volt a jégtől.
- A kisautóm nem biztos, hogy örült volna ennek…
Az időjárással együtt járt a hőmérséklet drasztikus csökkenése is. Idjevanból elindulva 27 fok volt, itt pedig…
A hágó felé követtem az esőt, de az szerencsére gyorsabban mozgott és kicsit más irányba is. Azért keveset kaptam belőle, de nem volt vészes. Szokás szerint hosszú út volt és nagjából akkor sötétedett rám, amikor beértem egy keskeny szorosba.
A cél Stepanakert, a karabahi főváros volt, de éjfélkor Vankig jutottam (innen még kb. 40 perc – nappal – Stepanakert) és semmi másra nem volt szükségem, mint némi kajáram, egy ágyra, és előtte persze egy sörre és egy jó örmény konyakra. Az étterem zárva volt, így a maradékokat éltem fel, de az italokkal természetesen nem volt probléma 🙂
Vank… egy teljesen szürreális hely. Azt hiszem megérdemel majd egy saját bejegyzést.
Leave a Reply