Reggel a csapatok Vankból a közelben lévő és az egyik legszebb örmény monostor, a Gandzasar épület együtteséhez mentek, majd a kulturális reggeli után folyatatták útjukat az ország fővárosa, Stepanakert felé.
Itt kellett volna megkapniuk a karabahi vízumot, de miután vasárnap volt és a megfelelő hivatal nem volt nyitva, a szervezőket segítő örmény srácok tanácsára hagyták az egészet és egy sokkal érdekesebb program után néztek. Az örmény fiúk ugyanis szerveztek egy meglepetés programot, Kalasnyikov lövészet az egyik karabahi katonai bázis területén.
Nem tudom, nálunk (vagy bármelyik európai országban) mit szólnának és mennyi esélye lenne annak, hogy beviszek tizenegynéhány külföldi autót és utasaikat egy katonai bázisra, majd ott éles lövészetet tartok viccből nekik… ez itt nem jelentett problémát.
A biztonsági előírások és a fegyver használatának elmagyarázása után mindenkinek megadatott, hogy rövid időre megsüketüljön és először fekvő, majd álló helyzetből lőhessen a lőtéren egyes, majd sorozatlövő módban. Mondanom sem kell, osztatlan sikert aratott a közbeiktatott program, és Thomas a német kontingens hálája jeléül az itteni katonáknak is ajándékozott egy focilabdát. Az átadási ceremónián megmutatta, hogy hogy lőnek a németek és az égbe küldte a bőrt.
Miután mindenki kilövöldözte magát, Aghdam városába mentünk, amely pont a frontvonalon áll. Elképesztő és megdöbbentő a látvány, a valaha százezer lakosú város ma teljesen romokban áll. Érdekes módon a város közepén szinte érintetlenül áll egy mecset, amelyben manapság tehenek hűsölnek, de fel lehet mászni a két minaretbe és onnan 360 fokban lehet látni a valaha volt város romjait.
Aghdamból dél felé indultunk és ahogy haladtunk előre úgy néptelenedett el teljesen a regió. A Karabah határain kívül eső területeken gyakorlatilag nem lakik senki, órákon keresztül lehet autózni úgy, hogy senki nem jön szembe, sem autó, sem ember, sem állat. Elhagyott szőlőültetvények, rozsdásodó, szovjet időkből megmaradt útjelzőtáblák és romok mindenütt. Nomeg aknamezők az út két oldalán. A környéket jól ismerők azt mondják, még ma sem tanácsos 10 méternél jobban eltávolodni az aszfalttól, mert – külföldi aknamentesitő brigádok erőfeszitései ellenére – még több százezer akna rejtőzik a földben errefelé. Érdemes komolyan venni.
Az iráni határ csak néhány méterre van, a határfolyót követjük végig, egészen a senkiföldje-örmény határig.
Ezen a szakaszon található az egyik legveszélyesebb és legérdekesebb hegyi út is, gyakorlatilag a hegy oldalába vájt egy (fél)nyomsávos csapás, amin kanyarogva elérjük a Kapanba, a ma esti célunkhoz vezető vadonatúj műutat.
A Ladák és a Moszkvicsok ma is szenvedtek, különösen az utolsó szakaszon, mert nem bírták az emelkedőket. Különösen a sárga Moszkvicsot kell lépten-nyomon szerelni, de ahogy az lenni szokott, egyszer csak megtáltosodott és meg sem állt a célig.
Este 9 és 21 óra között végülis mindenki beért a szocreál Lernagordz szállodába, ahol vacsora után felköszöntöttük újabb születésnaposunkat, Laurel-t. Miután a szálló étterme bezárt, az este egy komolyabb házibuliba torkollott, amelyet a G’Roby csapat “lakosztályában” tartottunk.
A verseny rendkívül kiélezett, a DB Team igyekszik behozni több napos lemaradását, amelyet a budapesti kitérővel szereztek, de a Scuderia Coppa Amici és a Don’t Panic ugyanúgy esélyes a győzelemre.
=====================================================================
Day 16: In several countries at the same time: Karabakh and no man’s land
This day, nearly the last in the challenge, brought the teams back once again into Armenia. In the quest to leave Karabakh, however, it was learned that the visa office is not open on Sundays, so plans had to change. Some local friends of the organizers had a plan that made the day far more interesting than filling out visa forms – they lead the teams to an Armenian military base to play with guns. Nobody is quite sure how a great group of foreigners driving a motley bunch of cars with foreign plates were able to enter a military base and shoot guns, but it happened, and everyone enjoyed learning to fire AK-47 rifles, first on single-shot mode, then on fully-automatic.
After the guns, the teams headed towards the infamous city of Aghdam which lays right on the frontline. The town used to have 100,000 inhabitants, now it’s completely abandoned and in ruins… the view of the city from the only building that miraculously survived the bombing, the minaret of the Aghdam mosque was truly a shocking and heart-smothering.
After the ghost city of Aghdam teams turned South into very deserted lands. The next few hours were spent driving, and not a single car or person was met along the way. Nobody lives in this area anymore – buildings are bombed, deserted, and the signs are still left over from the Soviet era. The road followed the Iranian border for a long distance. Before long, the teams faced a new kind of challenge – a stretch of ‘road’ carved into a mountain side, barely big enough for the 4WD trucks to pass through. After a few dangerous kilometers of this, they were back on asphalt, much to the relief of the teams driving Ladas and Moskvitches, who had a very hard time with that dangerous pass.
Teams arrived at the hotel earlier than in recent nights, and were able to enjoy a hot meal, and to celebrate the birthday of Laurel, the one of the American members of team virtualtourist.com with beer, vodka, cake and smiles. The hotel restaurant eventually closed at midnight, but the party didn’t finish for some until the sun was nearly up. Only one day left, and the competition is very close: teams DB Team, Don’t Panic and Scuredia Coppa Amici all have a chance to win the race!
Leave a Reply